A butaság felemelkedése

Akiknek megvan az a képessége, hatalma,
hogy információkat terjesszenek
azok új reményeket, félelmeket váltottak ki
a tudásra alapozott világunk
leszakadó perifériáiban.

a Magyar Akadémia közgyűlési határozatának

[1] margójára

Egy háromnapos rendezvényen Birminghamben összegyűltek a laposföld hívők. Ez volt az Egyesült Királyság első nyilvános Flat Earth Convention-ja.
Nem csak beszélgettek három napig, hanem csapatépítés, hálózatépítés, viták, workshopok és tudományos kísérletek is voltak.
Úgy tűnik, hogy a laposföld hívők nagy hangsúlyt fektetnek a tudományos módszerekre és különösen a megfigyelhető tényekre. Ahogy egy előadó korábban rájött, a laposföld hívők megpróbálnak "többszörös, ellenőrizhető bizonyítékokat keresni", és azt tanácsolta a résztvevőknek, hogy "mindig kutassanak saját maguk és fogadják el, ha tévednek".

Bár a laposföld hívők úgy tűnik, hogy bíznak benne és támogatják a tudományos módszereket, azonban amiben nem bíznak, az a tudósok, a "hatalom" és a "tudás" között létrejött kapcsolat.

Amiről sokat elárul az Akadémia első áltudomány ellenes cikkének bevezetőjéből származó idézet:
“A kötelező védőoltásokat be kell adatni. Ez sem szakmailag, sem erkölcsileg, sem jogilag nem lehet mérlegelés tárgya.“

A hatalom és a tudás közötti kapcsolatot a szociológusok már régóta kutatják. Ennek a kapcsolatnak a feltérképezésével elkezdhetjük megérteni, hogy miért éledt újjá és lesznek egyre többen a laposföld elméletbe hívők.

Teljesítmény és tudás

Most nem az a fontos, hogy ki hiszi, hogy a Föld sík vagy nem, hanem az amit a síkföld hívők újjáéledése és nyilvános megjelenése a XXI. században jelképez:

• a tudományról és a tudásról alkotott idáig egységesnek gondolt hitünk változását,
• a józan ész trónfosztását.

A hétvégén a vita gyakran nem a lehetséges modellekről szólt, hanem a tudás meglévő struktúráira vonatkozó attitűdök szélesebb körű kérdéseiről, valamint az ezeket a struktúrákat támogató és bemutató intézményekről.

A laposföld hívők nem az első olyan csoport, amely szkeptikus a meglévő hatalmi struktúrákra és a tudás kisajátitására, de ők legalább nem veszélyesek önmagukra és másokra nézve. Nem úgy mint az oltásellenesek csoportja akik ellen a Magyar Akadémia hirdetett harcot az Akadémiához nem illő módon. A problémát ismerik, de a célközönséget nem. Hány oltásellenes fogja felkeresni az Akadémia honlapját és hány oltásellenest fog az a honlap meggyőzni? Az erő és hatalom már nem a tudás mögött van, azt a maffia már lenyúlta.
A meggyőzés, tanítás erejében lehet már csak bízni, de ezt az Akadémikusok úgy látszik nem ismerik, ehhez nem illik az erő a hatalom nyelvezete.

Michel Foucault, többek között a hatalom és a tudás szoros kapcsolatát vizsgálta . Azt javasolta, hogy a tudást olyan módon hozzák létre és használják fel, amely megerősíti a hatalommal bíró személyek legitimitásának igényeit. Ugyanakkor a hatalomban lévőek szabályozzák, mi a helyes és helytelen tudás. Foucault szerint tehát az erő és a tudás között bensőséges és szoros kapcsolat létezik.

Abban az időben, amikor Foucault leírta a témát, a hatalom és a tudás irányítása elmozdult a vallási intézményektől, akik korábban birtokolták bár nagyon szokatlan módon megtartották a az erkölcs ellenőrzése feletti monopóliumot.
A tudás feletti ellenőrzést a tudományos, oktatási intézményeknek, az erő, és a hatalom feletti ellenőrzést, irányítást a média monopóliumok , a bíróságok és a bürokratizált kormányok számára engedték át. Ezek az intézmények a tudás ellenőrzésével igyekeznek fenntartani a legitimitásukat.
Azonban az illiberális államunkban, ahol az intézményi tudást erőből felülbírálja az állammaffia megannyi szereplője tág tere nyílik a hülyeség tobzódásának.
Erodálva ezzel is a tudás jó hírét, a bele vetett bizalmat.
Néhány példa kiragadva: a Földrajzinév-bizottság [2] beszántása, a Kúria Orbáni bírálata, a kormányunk vétója és külügyminiszterünk ámokfutása.

A szakadék előtt?

A XXI. Században egy másik fontos változást tapasztalunk mind a hatalomban, mind pedig a tudásban, olyan tényezők miatt, amelyek magukban foglalják a közösségi média által nyújtott megnövekedett nyilvános platformokat.
A tudást már nem központilag irányítják, és - amint Brexit nyomán is rámutattak - a szakértők kora lejárt. Most mindenkinek megvan a hatalma a tartalom létrehozására és megosztására.

Az is nyilvánvaló, hogy a társadalomban egyre nagyobb a polarizáció, mivel az emberek restek és képtelenek az egyéni itéletalkotásra, közös érdeklődési körbe tartozó táborokba költöznek.
A legfrissebb Pew-kutatás szerint a 2016. évi amerikai elnökválasztáson a Hillary Clintont támogtó szavazók 80 százaléka és a Trump szavazók 81 százaléka úgy vélte, hogy a két fél nem tud egyetérteni az alapvető tényekben.

Annak ellenére, hogy a korábban azt hittük, hogy az egész világra kiterjedő közös erőforrás a tudás, és az internet elhozza békét, a harmóniát, és egy közös értelmezését a valóságnak, úgy tűnik, hogy éppen az ellenkezője történt.
A szociális média által nyújtott fokozott hangzavar[3] révén a tudás egyre inkább decentralizált, és versengő narratívák jöttek létre.

Laposföld hívők és a populizmus

Annak ellenére, hogy a tudás és a hatalom szorosan összefügg, egyes hatalmi struktúrák leválasztják magukat a tudományos ismeretektől, választva inkább a populista politikát, amely egyre szkeptikusabb a tudás irányába.
Ez az elmúlt években szélsőséges módon mutatkozott meg nemzetközi szinten is olyan politikusokon keresztül, akik támogatták például a Pizzagate-t, vagy Trump agymenését, hogy Ted Cruz apja lelőtte JFK-t.
A tudás és a hatalom szétválása láthatólag finomabb és titokzatosabb formában érhető tetten a Brexitről szóló döntésben, ahol a hangulatoknak és az érzelmeknek volt nagyobb szerepe és nem a szakértői statisztikáknak és az előrejelzéseknek.

Az egyre növekvő bizalmatlanság a tudományos intézményekben, a hatalmat gyakorló politikusok, intézmények vonzódása a populizmus és az érzelmek felé mutatja a hatalom és a tudás jelenlegi változó viszonyát. Jelzés értékű a Párizsi klímaegyezmény felmondása, az amerikai költségvetés átalakitása és az abban tetten érhető tudományellenesség.

Hazai példaként nem a tényeket tagadó, ostoba, hazug politikusokra hivatkozok, hanem például a BKK elektronikus jegy botrányra, a pénztárgépek online bekötési határidejének többszöri csúszására, a Tiborc féle köz-sötétitésre stb. Ezek mind annak a jele, hogy a maffia elvesztette a kormányzó képességét. Hiába no, szakértelem nélkül ez se megy.
Ezt jelzi a kényszeres állandó átszervezés is, ami lassan már csak az átnevezésekben nyilvánul meg érdemi tevékenységek nélkül a kormányzás látszatát keltve. Mozgásba, bizonytalanságba tartva az államaparátust és az ügyintéző polgárokat.

Most, hogy az Akadémia finanszirozási igényt jelentett be, és “fölajánlotta a segítségét a kormányzatnak” borítékolható ugyan a válasz de kíváncsi vagyok el mennek e a falig.
Orbán nem tűr meg maga mellett semmilyen független hatalmi tényezőt bármi legyen is az: Posta bankos kulturális mecénás, Nemzeti Bank, Professzorok Baráti köre stb.

---

[1]
MTA: Túl keveset költünk oktatásra, a lemaradás nő

[2]
A bizottság 2011-es átszervezése a Ferihegy-ügy miatt

A bizottság 2011. március 7-én úgy határozott, hogy a Budapest-Ferihegyi repülőtér új neve ne a második Orbán-kormány által javasolt Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér legyen, hanem a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest-Ferihegy elnevezést támogatják. Ez utóbbiban ugyanis – mint elmondták – benne marad a Ferihegy védendő földrajzi név is, aminek az elhagyása nem lenne szerencsés, másrészt a kormány javaslata tulajdonképpen egymás mellé szórt tulajdonnevek halmozásából áll, ami így valószínűleg nem is tud elterjedni a köznyelvben. A kormány a 20 : 1 arányban hozott véleményt nem pusztán figyelmen kívül hagyta március 16-i döntésében, hanem azzal is megtorolta, hogy egyeseket eltávolított a bizottságból (a bizottság vezetőjét is leváltották), másokat pedig a bizottságtól független munkájukból függesztettek fel, köztük olyat, akinek szaktudása pótolhatatlan a jelenleg is folyó projektekben. Március 21-én jelent meg az új kormányrendelet, mely szerint ettől fogva a kormány dönt a hivatalos földrajzi nevekről, ha ehhez kiemelt közérdek fűződik; egyúttal a bizottság hivatalban lévő tagjainak megbízatása megszűnik, az újonnan létrejövő testület létszámát pedig minimalizálják.
A minisztérium így indokolta az elbocsátásokat: „(…) Mivel a 25 fős Földrajzinév-bizottság 17 tagját minisztériumok delegálják, elvárható lett volna, hogy a jelen lévő kormánytisztviselők támogassák a kormány kinyilvánított és egyértelmű kérését”. A bizottság korábbi elnöke szerint korábban soha nem tapasztalták annak jelét, hogy a szakmai szempontokat félretéve kellett volna egyeztetniük az állásfoglalásukról, és a vita során sem merült fel, hogy a kormány bármely tagnak utasításba adta volna, hogy ezúttal puszta egyetértést várnak a testülettől.

[3]
Michel Foucault:

„Az oktatás hiába olyan eszköz, amelynek révén a mi társadalmunkban jog szerint minden egyes egyén hozzáférhet bármilyen típusú diskurzushoz, tudjuk, hogy elosztásában, valamint mindabban, amit lehetővé tesz, és amit megakadályoz, a társadalmi különbségek, ellentétek, küzdelmek által kialakított választóvonalakat követi. Minden oktatási rendszer a diskurzusok kisajátításának politikai fenntartása vagy módosítása, mindazon tudással és hatalommal együtt, ami a diskurzusok birtoklásával jár.”
Hogy Foucault eme következtetését bizonyítsa, feltárja a diskurzusok lehetőségét, az egyének kiszoríthatóságát a megszólalhatóságból, az intézmények szerepét a diskurzusok és problémák fenntartásában vagy elnémításában. Megállapítása szerint minden intézményes forma tőlünk és csakis tőlünk nyerheti el legitimitását, a diskurzusokat törvényszerűségeik rendszere szabályozza, és föltételezi, hogy a diskurzusokat minden társadalomban ellenőrzés, válogatás, a kiküszöbölés súlyossága szerint osztályozzák, válogatják, tiltják. „Olyan társadalomban, mint a miénk, jól ismerjük a kizáró eljárásokat. A legszembetűnőbb, legközismertebb a tilalom. Tudjuk jól, hogy nincs jogunk mindent kimondani, nem lehet bármiről beszélni, végül pedig nem mindenki beszélhet bármiről. (…) A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmet és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani.”